Érkezésünk másnapján az Isztambul jövőjét leginkább meghatározó városfejlesztési projektet, a Kanal Istanbul-t látogattuk meg. A közel egy napos túrán az Istanbul Bilgi Egyetem oktatója és az török urbanizációs folyamatok szakértője, Emrah Altınok kalauzolt minket végig. A Kanal Istanbul projekt 2011-ben indult útnak azzal a céllal, hogy az állam egy második Boszporuszt hozzon létre, amely összeköti a Fekete-tengert a Márvány-tengerrel. A beruházás 453 millió négyzetméteres területet fog lefedni, és 1,2 millió lakost fog érinteni. A fejlesztés egyes fázisai már megkezdődtek, ami miatt folyamatosan pusztítják el az értékes erdő- és mezőgazdasági területeket, kerteket, legelőket, több tucat endemikus fajt, mocsarakat, dűnéket, vizes élőhelyeket és 10 különböző régészeti lelőhelyet, köztük a paleolitikus leleteket tartalmazó Yarımburgaz-barlangot. A projektnek valójában önmagán túlmutató célja is van: az építőipar ilyen mértékű mesterséges pörgetése alkalmas arra, hogy akár egy évtizedig is életben tartsa a török gazdaságot. Emrah elmondása szerint, az államnak az sem feltétlenül érdeke, hogy a beruházás teljes egészében megvalósuljon, hiszen a politikai célok megvalósulásához elegendő magának az építkezéseknek a működtetése, amíg még haszon származik belőle. Ennek feltehetően egy ideig elodázható, de nem elkerülhető gazdasági válság fog véget vetni.
Magyar szemmel ekkora giga-beruházást látni egészen sokkoló és tanulságos élmény volt. Ezt a projektet látva tudja igazán felfogni az ember egy olyan méretű metropolisz léptékét, mint Isztambul. Egy ilyen, teljesen kaotikusan fejlődő város esetében egész más eszközöket és tervezési módszereket kell használni, mint azt Európában megszoktunk. Az Isztambuli városfejlesztési szervek is még most kezdik megragadni a szükséges szálakat, kísérleteznek, mi működik jól. Isztambul ugyanis olyan szintű népességrobbanáson ment keresztül amire nehéz felkészülni: az ‘50-es évektől kezdődően 15-szörösére nőtt a lakossága. A várost jelenleg kordában tartani próbáló szervezetek munkájával Hadi Tülin Tünde építész ismertetett meg bennünket, aki az Isztambuli Városi Tanács választott vezetője. Tülin egyébként magyar szülők leszármazottja, édesapja Hadi Sándor szintén építészként volt ismert. A Hadi család történetéről és építészeti munkáiról szóló kiállítás épp utazásunk alatt is megtekinthető volt a Liszt Intézetben.
Tülin kíséretében többek között ellátogattunk a 2019-ben alakult Isztambuli Várostervezési Ügynökséghez (IPA). A szervezet székhelyének különlegessége, hogy a campus a Florya Atatürk Erdőben, mintegy 100 ezer négyzetméteren helyezkedik el, mely egykor egy elzárt terület volt, amelyet a polgármesterek és más tisztségviselők használtak privát szállásként. Amikor a jelenlegi polgármestert, Ekrem İmamoğlu-t megválasztották, amellett, hogy az itt található épületeket irodává alakítva az IPA használatába adta, a teljes parkot megnyitotta a lakosság számára. A gyönyörű kertben több közfunkció is helyet kapott, mint például a könyvtár vagy workshop termek, de a legizgalmasabb és legfontosabb szimbólummal rendelkező építmény a “Medence” lett. Ugyanis a régen a politikusok kényelmét szolgáló medencét újrahasznosították, és előadóteremmé alakították, melyet a “Tudás Medencéjének” neveztek el. Ebből a fejlesztésből is látható, hogy az isztambuli városvezetés elkezdte kihasználni a civil erőkben rejlő lehetőségeket, mely a mostanában elkészülő Istanbul 2050 városfejlesztési stratégiájukban is visszaköszön. A török főváros olyan tempóban változik és bővül, amire nehéz centrális hozzáállással hatni. Épp ezért alapvetően átfogó stratégiákban, kisebb léptékben akciótervekben gondolkoznak, mivel az itthon használt Szabályozási Terve léptékű tervezés elképzelhetetlen az ottani környezetben.
Utazásunk harmadik napján tartottuk meg a helyi civil szervezetek bevonásával szakmai workshopunkat a Postane (korábbi posta épületből átalakított) kulturális esemény helyszínén. Amikor eredetileg belevágtunk januárban ennek a projektnek a szervezésébe, valójában még nem sejtettük, hogy - sajnálatos módon - egész más dolgokról kell majd beszélgetnünk a helyi kulturális és szakmai szereplőkkel, mint amit eredetileg gondoltunk.
Napjainkban a világ válságról válságra szembesül a természeti katasztrófáktól a háborús helyzetekig. Az idén februárban Törökországban bekövetkezett tragikus földrengés ismét felhívta a figyelmet arra, hogy jobban fel kell készülni a válságokra, mint ahogyan azt várnánk. Amit mi, kulturális intézmények tehetünk, az csak azután következik be, hogy a valós életveszély elmúlt, de ezek a lépések döntő fontosságúak egy közösség vagy akár egy nemzet gyógyulási folyamatában. Az Isztambulban szervezett workshopunk a rezilienciában rejlő lehetőségeket vizsgálta, valamint azt, hogy a kulturális, építészeti és városi szakemberek hogyan járulhatnak hozzá tudásukkal és hogyan dolgozhatnak együtt a helyi közösségekkel a folyamatok javítása és a védő közösséghez való tartozás érzésének elősegítése érdekében.
A workshopon a KÉK 10 fős delegációja mellett még közel 20-an vettek részt elsősorban építészeti és participációs tevékenységeket folytató szervezetek képviseletében, még a Törökországi ICOMOS vezetőjét is volt lehetőségünk megismerni. Az esemény 2 részből állt: az elején a témához kapcsolódó prezentációkat hallhattak a résztvevők, ahol a KÉK bemutatkozója és 2 tematikus prezentációja mellett (“Kulturális örökségmegőrzés Ukrajnában az állampolgárok bevonásával és “Módszerek a helyi identitás megőrzésére - Helyi városi séták”) még 5 másik török résztvevő is vállalkozott eddigi szakmai tapasztalatainak megosztására. A workshop második felét nyitott beszélgetéssel folytattuk, ahol elsősorban arra helyeztük a hangsúlyt, hogy hogyan van lehetősége a helyi szakmai szervezeteknek közreműködni vagy épp katalizálni a földrengés sújtotta területeken az örökségmegőrzést célzó intézkedéseket.
A workshop több szempontból nagyobb súllyal rendelkezett, mint amire mi magunk számítottunk. Egyfelől ez volt az első alkalom, amikor ezek a helyi aktorok leültek egymással beszélgetni a tragédia óta, hogy hogyan tudnák egymás munkáját segíteni és összefogni. Másfelől - teljesen érthető módon - a gyász ekkor még nagyon erősen átitta a teljes társadalmat, az emberek mindennapjait, aminek hatása a workshop során is érezhető volt. Ami miatt nagy örömmel zártuk az eseményt, az az volt, hogy egyértelmű visszajelzést kaptunk a résztvevőktől afelől, hogy amit vittünk, az hasznos volt, és szükségük volt arra a fajta megmozgató erőre, amit végül ebből magukkal vittek.
A teljes hét programját külön szeretnénk megköszönni Szőllőssy Balázsnak, a Liszt Intézet kulturális attaséjának, amiért végigkalauzolt bennünket ebben a csodás városban, összekötött minket a legfontosabb és izgalmasabb helyi szereplőkkel.
A szakmai út során készült fotók megtalálhatók a KÉK Facebook oldalán. Fotók: Klaniczay János, Kovács Laura, Kovács Krisztina