cikkek

Rumbach Sebestyén Utcai Zsinagóga története és rekonstrukciója – Kőnig Tamás és Wagner Péter építészek

A zsinagóga története:

A zsinagóga építésére ? közel másfél évszázaddal ezelőtt ? pályázatot írtak ki, amelyre a kor legjelesebb mérnökei nyújtották be javaslatukat.

Végül Ludwig Förster (1797?1863) német építész, a bécsi akadémia tanára nyerte el a pályázatot mór stílusú zsinagógatervével. (Korábban ő tervezte a bécsi nagyzsinagógát is.) Alig négy esztendő alatt végeztek a teljes kivitelezéssel, ami annak idején is rekordidőnek számított. (Hozzávetőleg ennyi ideig tartott a most zárult felújítás is.) Az építésvezető Wechselmann Ignác műépítész (1828?1903), aki később egész vagyonát a Vakok Intézetére hagyta, valóságos csodát művelt. Förster távollétében még az egyik rivális magyar építész munkáját is igénybe vette: így aztán Feszl Frigyes, a Vigadó híres építésze tervezte a templom belső szentélyét. A zsinagóga ünnepélyes felavatására 1859. szeptember 6-án került sor. A két hatalmas kupolás torony, a magas ablakok, az impozáns fülkék és az egyszerűen szépséges főoltár, nem véletlenül lett Európában is híres. Méreteit tekintve a világon a második helyen áll, míg Európában büszkén foglalja el az első helyet. A belső tér 1200 négyzetméter, tornyainak magassága 44 méter, a sík mennyezetű belső térben közel háromezer ember, a földszinten 1497 férfi, az emeleti karzatokon pedig 1472 női ülés található. A főhajó teljes fesztávolsága 12 méter, öntöttvas áthidalással épült.

Read the rest of this entry »

Az erőmű rövid története:

A fővárosban a rendszeres áramszolgáltatás 1893-ban indult meg. A villamosenergia-fogyasztók száma rohamosan nőtt, ezért a fővárosi közgyűlés 1912-ben határozatot hozott, hogy a főváros a szükséges villamos energiát saját, önálló áramfejlesztő telep segítségével fogja biztosítani. 
1914 júliusában helyezték üzembe a két óriási gőzturbinával és négy monumentális kazánnal működő erőművet, melynek építészeti kialakítása Reichl Kálmán műegyetemi tanár munkája.

A jellegzetes toronyépület 1926-ban épült. Feljáratul szolgált a kazánházat kiegészítő léghevítő házhoz, üzemi víztartót tartalmazott, és sötétedéstől kétméteres, kivilágított órájával mutatta az időt.

A torony és a két évvel később megépült harmincezer voltos kapcsolóház Borbíró Virgil építész munkája, aki a két háború közötti korszak egyik meghatározó szellemiségű építésze volt. Agilis újító, építészeti kritikus, író, termékeny építőművész, aki kedvelte a modern anyagokat, szerkezeteket, és a kendőzetlen építészeti megjelenést tartotta követendőnek.

A kelenföldi erőműtelep Bierbauer Virgil által tervezett kapcsolóháza vasbeton vázas épület, téglafalazata csak kitöltő, térelválasztó szerepet játszik A szép textúrájú téglafalazás a hatalmas Felületeknek kellemes fényárnyék játékot ad. Az elektromos berendezések jelenbeli korszerűsítése előbb utóbb a kapcsolóház megszüntetéséhez vezethet, mint a Markó utcai és a többi trafóház esetében.

(Ujj Mészáros Krisztina: A Kelenföldi Hőerőmű)

Okrutay Miklós: A Kelenföldi Hőerőmű

A telep építészeti megformálása — máig ható üzenetként — hűen tükrözi a kor szellemiségét. Még akkor is így érezzük, ha napjainkban a gépek hatalmát rettegő ember számára éppen az erőművek képesek megjeleníteni mindazt a rosszat, mindazt a gonosz hatalmat — melynek teremtője ugyan ő maga, ám az afölötti uralom elvesztésének víziója ezt mintha feledtetné –, mely erő megfékezhetetlenné válása félelmének egyik fő táplálója. Hozzátéve, hogy az apokaliptikussá váló látomásoknak sajnos bőven van miből táplálkozniuk, különösen térségünkben. A közelmúlt és a jelen sokkoló — és egyben önigazoló — példái helyett ezúttal tanulságosabb a mátraalji Gagarin Erőmű, vagy az óbudai távfűtőmű kétszáz méternyi vasbeton kéményének a látványát felidézni, melyekkel látszólag megtanultunk együtt élni, ám szó sincs el/befogadásukról, sokkal inkább egyfajta tudathasadásos közönyről beszélhetünk.

A századelőn élő ember azonban még másképp gondolkodott, a technikai fejlődést az elemi erők felett aratott győzelemként élte meg, mely szimbólumként leginkább egy erőmű épületében kristályosodhatott ki. Reichl kelenföldi épületeinek hatása erőteljesen képviseli ezt a szellemiséget. A kazánházak, a gépházak, de különösen az áramfejlesztő turbinák csarnoka templomok szentségét idézi. A termeket végigjárva isteni — de legalábbis emberfölötti — hatalom jelenlétét érezhetjük, mely hatást a hol szokatlanul fojtó és feszült csönd, hol a magukra hagyott gépek tébolyult-tomboló zúgása mélyíti el. Emberi lénnyel ritkán találkozni itt a gigantikus csőrendszerek közötti félhomályban. A belső terek hálózata a vezénylőterem üvegcsarnokában nyer végső értelmet. A gép — és általa a természet — fölötti hatalmat megszerző ember szentélye ez, ahol a kazánokban hevített gőz nyomása, a turbinák tekercseiben gerjesztett áram feszültsége műszerek adataivá szelídül.

Ha a gépházak, a vezénylőterem a Verne regények fantáziavilágát idézi is olykor, az épületek tömegképzése, külső megjelenése igyekszik kerülni a túlzott monumentalitást, az ipari környezet elidegenítő hatását. A feladat lényegéből adódó óriási méreteket a jól megválasztott arányrendszer igazítja az emberi léptékekhez. Az épületegyüttes legjellemzőbb részlete, a kazánházak sora mintha nagyméretű építőkockákból állna össze, a kémények veszteglő gőzhajók raját idézik, a téglaborítású falakat sűrű osztású üvegfelületek teszik könnyeddé.

Mára azonban a korabeli hatás csak nagy beleérző erővel eleveníthető fel. A Dunapart felé forduló kapcsolóház halotti csendbe burkolózik, berendezéseit leszerelték. Itt-ott jellegtelen toldaléképületek tűnnek fel, a háború utáni kor szülöttei, érzéketlenek, durvák és kegyetlenek. Az egykor oly tökéletesen rendszerezett csőhálózat is burjánzásnak indult, át meg átszőve falakat, udvart, lassan mindent.

Már-már az építészet végső vereségéről beszélhetnénk, ha a legutóbbi idők nem sejtetnének biztató fordulatot.

Ilyennek ítélhető a telep közepén emelt százötven méter magas kémény rakétakilövőre emlékeztető acéltornya, melyben végre a hightech szerencsés önmagára találását üdvözölhetjük. S kétségkívül hasonló biztatás, hogy a Kelenföldi Centrálé — említtessék végül ismét régi korokat idéző nevén — legújabb üzemcsarnoka az építész elődökhöz méltónak ígérkezik.

Az alapítás évtizedei

Az I. Világháború után a Trianoni Békeszerződés miatt a papíripari létesítmények többsége az ország határain kívülre került. Ennek következtében több papírgyár is létesült ezen időszakban, így jött létre osztrák tőkebevonással Első Cartonlemezgyár Rt. (CLB) néven a vállalat, majd egy évi építkezés után 1924 őszén került üzembe. Értelmi alkotója, illetőleg megalapítója Binetter Jenő akkori vezérigazgató, kinek személye, illetve cége “Papírbinetter” néven ismeretes és mint ilyen a papír- és papírlemezszakmának hosszú éveken keresztül igen számottevő tényezője. A gyár eredetileg az ausztriai Hollensteinben állott – mint a Leitner-koncern öt papírlemezgyárának egyike – és onnan lett Budafokra, tetemesen megnagyobbítva áthelyezve. A gyártelep kezdetben 8 magyar holdon feküdt, két 62 m hosszú papírlemezgéppel rendelkezett, és belföldre 500, exportra 300 vagont termelt. A gyár dolgozóinak a gyár jó munkahelyet kínált, gyakran már az ott dolgozók családtagjait vették fel újonnan.  Az egyik legismertebb és legkiterjedtebb alapító munkásdinasztia a Müller család volt, az idők során 15 családtag is dolgozott a gyárban.

A II. Világháború

A Második Világháborúb idején a CLB-t hadiüzemmé nyilvánították, az termelés irányítása nyilasok ellenőrzésével folyt. A körülmények ellenére a  gyár dolgozói között is kezdett munkásmozgalom kialakulni:

“Miután ebben az időben édesapám raktárvezetőként dolgozott, ez a hely jó illegális búvóhelynek bizonyult. Sokan jártak ide beszélgetni, híreket cserélni, friss információkat hallani. Például 1944-ben, amikor begyűjtötték a rádiókat, mi egyet-kettőt eldugtunk a raktár padlására és itt hallgattuk a szovjet adást, a legfrissebb hadijelentéseket. A front állásáról szóló információkért gyakran jöttek hozzánk a legmegbízhatóbb emberek és adták tovább a műhelyekbe. Veszélyek között éltünk, hiszen a nyilasok sem vesztegették idejüket, megpróbálták minden eszközzel leleplezni a munkásmozgalom informátorát, mozgatóit” /dr. Sátor János, vasesztergályos/

Az államosítás után

A gyárat 1948-ban egy kormányrendelet alapján államosították. Érdekes epizód, hogy szervezési hiba folytán a gyár egyik munkását, Balogh István hollandi molnárt is berendelték igazgatói eskütételre a Vasas Székházba.

Az államosítás után 1951-ben az üzem korszerű gépegyséekkel gyarapodott. A vasúti szállítás megkönnyítésére 390 m iparvágány létesült. 1961-ben új üzemrésszel bővítették a gyárat, amelynek évi termelése meghaladta a 3500 tonna papírlemezt. 1962-ben összeköttetés létesült a Szesz-Élesztőgyári hőerőművel, ezentúl innen nyerte a gyár gőzenergia szükségletét. A papíripar 1963-ban történt átszervezése után a gyár a Papíripari Vállalat gyáregysége lett, Budafoki Papírgyár néven. Jelentős fejlesztés ment végbe 1968 és 1973 között, aminek nyomán a termelés kapacitása megkétszereződött. A beruházással számos korszerűsítési folyamat is megvalósult. A szocialista piaci igényekhez igazodva változott a gyár alaptevékenysége. 1976-ban a volt “Naxos” csiszológyárat öszevonták a Budafoki Papírgyárral, annak 2. számú telepe lett. 1980-ban átvették a Budai Dobozgyárat, így tovább bővült a budafoki papírgyár tevékenysége. 1826-tól az ország egyetlen kartonlemezgyára volt. A 90-es években a gyárat privatizálták, így amerikai tulajdonba került.

Az európai papírművészet bölcsője

A Budafoki Papírgyárnak Fonyódi Ferenc 3 évig (1989-1992) volt igazgatója. Művészetpártolóként  segített egy műhelyet kialakítani Mészáros Géza papírművész számára a kartongyártó egység épületében, és a gyártásból származó hasznos papírhulladékot is rendelkezésére bocsájtott. Így 1981-től a papírgyár az európai papírművészet bölcsőjévé vált. 1986-ban Dürenben az IAPMA (Papírkészítők és Papírművészek Nemzetközi Társaságának) Mészáros és Fonyódi is alapítótagjai voltak. Az igazgató közreműködésével jött létre 1992-ben a Szépművészeti Múzeumban rendezett Medium:Paper nemzetközi papírművészeti kiállítás.

Az ipari környezet táplálék a képeim világához és szükséges azok technikájához. “Festőállványom? egy kályha, egy 170 °C fokos gőzzel fűtött, hatalmas szárítóasztal. Kézzel mintázott cellulóz lapokra festek, pigment festékekkel, korunddal, és valódi arannyal. Képzeletem szerint ez a szkíták aranya. A ?festővásznam? gyakran egy valódi arannyal bevont lap. A színek fényének az arany tükrével kell versenyre kelnie. Az arany sokszor végül majdnem teljesen eltűnik a néző elől, de tudni lehet, hogy ott van, jelen van a színek mögött. Nem szükséges, hogy lássuk, elegendő, ha tudunk róla.” /Mészáros Géza/

Mészáros Géza - Égszínkék, 1995 (cellulózlap, pigment, aranyfüst, 70x70 cm)

Tűz és jelen

A kartongyártó csarnok 1995. júliusában egy óra alatt, működés közben leégett, személyi sérülés nem volt. A tűz következtében a kartongyártás Magyarországon megszűnt. A területen jelenleg kisebb üzemegységek működnek még, többségében bérraktárak, és szerelőműhelyek találhatók itt.

Forrás:

Mares Valéria, Karcag Gábor: A kartonlemezgyár története I. /Budapest, 1988/

Budafok-Tétény Milleniumi Album – dr. Szabó Csaba – Gazdaság – Ipar /Budapest, 2001, szerk.: Garbóczy L. – Ilanyó F., Szévay M./

Történeti áttekintés és a rekonstrukciós terv koncepciója

Rövid történeti áttekintés

A budai duna-part látképét jelentősen alakító, ma várkert bazárként ismert épület-, építményegyüttes története az 1870-es években kezdődött.
A cél az volt, hogy az ekkor már elegánsan kiépített pesti duna-partnak méltó párját építsék fel a budai oldalon. Végül a területen ebben az időben található alacsony emeletes házak helyére került 1876-1879 között Ybl Miklós tervei alapján a várbazár, aki “ezen, a művészetre nézve háládatos megbízatás által magát különösen megtisztelve is érzi”.

Az ekkor megépült együttest délen két, északon egy a királyi testőrség és szolgaszemélyzet számára készült lakóépület fogta közre. Ezek között szimmetrikusan kialakítva “az utca felé egy pavillonok által megszakított terasse építtetnék, mely alá csinos bolthelyiségek rendeztetnének be”. A várból a duna-partra vezető vízhordó lépcsőalsó része hangsúlyos emeletes építményt kap, melynek pendantja megvan délen is. Az épületsor mögötti tájkertben a középtengely vonalában palladio motívumos kerti építmény helyezkedik el. Az épületegyüttes meghatározó motívuma a duna-partról a teraszszintre emelkedő szimmetrikus vezetésű nagyvonalú rámpa-pár.

Az 1920-as években a csak részben használt, kedvezőtlen víz és talajviszonyoknak kitett épület pusztulásnak indult. Már ekkor felvetődött a helyreállítás szükségessége, de a munkálatok még évtizedekig nem kezdődtek meg. A várkerti épületegyüttes a ii. Világháborúban nem szenvedett helyrehozhatatlan károkat. Jelentősebb sérülést okozott az ybl tér 2. Alatti házba csapódott bomba, eltűnt a pergolasor, a tél-szobor oszlopával együtt, megsemmisültek a kapuőrző oroszlánok ill. A fülkék vázái, festményei.

Read the rest of this entry »

A 19. század hetvenes éveinek fontos vízügyi-építészeti emléke került elő Budapesten.

A feledésbe merült ciszterna-rendszer kialakítása a Várbazárt és a Várkert kioszkot tervező építészhez, a jelenlegi tér névadójához, Ybl Miklóshoz köthető.

A ciszterna a Várbazárral és a Várkioszkkal együtt 1874-1882 között épülhetett. A Várkioszk pompás, palotaszerű épülete eredetileg vízmű, szivattyúház céljára készült. A pillérekkel alátámasztott nagyméretű, csarnokszerű földalatti helyiség pedig éppen az utóbbihoz kapcsolódva kaphatott szerepet a királyi palota, a Várbazár és a mögötte lévő királyi kertek vízellátásában. A kertekben Erzsébet királyné is szívesen tartózkodott, mi több, a Várbazárt, amely a kertek reprezentatív építészeti lezárását szolgálta a Duna felé, nem utolsó sorban éppen Sissi kedvéért építették meg.

A földalatti létesítmény talán a modern vízvezetékrendszer kiépítésével kerülhetett használaton kívül, majd merült feledésbe. Könnyen lehet, hogy hosszú évtizedek óta, vagy akár közel száz éve nem járt benne senki.

Összesen hat ciszterna helyezkedik el a kioszk épületétől északra, mellettük, a Duna felé, kicsit mélyebben pedig egy vízgyűjtő alagút húzódik, amelynek valamennyi teremmel kapcsolata van
A bolthajtású ciszternák három méretben épültek, van köztük két nagy, amelyek ötször három boltszakaszosak, vagyis tízszer tizenöt méter alapterületűek. A közepesek kétszer három boltszakaszosak, a kicsik pedig egyszer három boltszakasszal épültek. Jelenleg két és fél méter magasak, azonban a padlót másfél méteres kavicsréteg fedi, így a teljes belmagasságuk körülbelül négy méter lehet
Nyilvánvalóan kellett lennie még egy nagy gyűjtőmedencének is, a ciszternáktól délre, ennek pontos helyét azonban még nem sikerült meghatározni. A régészek ugyan rábukkantak egy eltemetett helyiségre a kioszk sarkánál, azonban a törmelék miatt nem sikerült egyértelműen a medenceként azonosítani.

A ciszterna-rendszer a Várbazár és a Várkert kioszk építésével egy időben, 1874 és 1879 között készült. A Duna vizét a hermetikusan zárt, csak az alagúttal kapcsolatban lévő ciszternákban elhelyezett kavicsréteg segítségével tisztították meg, majd a kioszk épületéből vezetéken nyomták fel a királyi palotához, hogy a vár ivóvíz-szükségletét biztosítsák. Később, amikor a fővárosban kiépültek a közművek, a ciszternák elvesztették szerepüket, így legalább nyolcvan-száz éve ember sem nagyon járt bennük.

Tervrajzokat nem, csak leírásokat találtak a ciszternarendszerről, amely a Duna vizét megszűrte, majd hatalmas termeiben tárolta. A tiszta vizet egy gőzmotor segítségével jutatták el a rendeltetési helyére, a műveletet abból a szivattyúházból irányították, amely ma a Várkert Kaszinónak ad otthont.