Hozzászólások
Mit kell figyelembe venni a szomszédos épületek és a városszövet építészetéből egy foghíjbeépítés esetén?
Melyik a helyes eljárás: Megtartani és felújítani a gazdaságtalanul kihasználható omladozó régi épületet, vagy jöjjön egy teljesen új világ, esetleg tartsuk meg csak az épület homlokzatát?
Mennyire közügy az, hogy mit építünk a száz éve kialakult városszövet egyes elemeinek helyére?
Be kell-e építeni minden foghíjat? Érdemes-e lemondani a befektetői pénzekről egy park vagy kert kedvéért? Érdemes-e új tereket nyitni egyes épületek bontásáva?
Mindenki építő véleményére kíváncsiak vagyunk. Kritikákat és az általunk nem ismert példák bemutatását is ide várjuk!
Nagyon érdekes a téma, de HÁNY ÓRAKOR lesz az említett konferencia?
Éva!
Részletes program itt bal oldalt a “Konferencia” fül alatt található.
Nézem a magyar példákat – ha már Paulay Ede utca, akkor miért nem Egeraat majd 12 éve épült bátor ferde háza a példa?
há háromkor kezdőpdik, de meddig
illetve kilenckor. (még nem értem, miért a három jutott észbe)
Sajnos, a konferencián nem tudok részt venni, más elfoglaltságom okán, de belvárosok rehabilitációjával immáron 35 éve foglalkozom, éppen ezért néhány dolgot szeretnék hozzáfűzni a vitaindító cikkhez, illetve a témához.
Szempontrendszerem cseppet sem esztétizáló-építészeti, és a jelenlegi műemlék-megőrzési felfogástól merőben különböző.
A városi környezetet ugyanis egy komplex egységnek gondolom, benne nemcsak épületeket, hanem bizonyos emberek életének helyszínét látok, és azt tartom elsőrangú szempontnak, hogy annak jó legyen.
A műemlékben nem a “követ”, hanem a kultúrát tisztelem, ha van benne tiszteletreméltó. Hogy ezt eldöntsük, nem az épület kora lehet a szempont, hanem a benne rejlő gondolat érvényessége. Ha igy nézünk egy épületre, akkor egészen más megoldások kerülhetnek elő a rehabilitációjára, mint akkor, ha a formai / homlokzati részletekkel foglalkozunk.
A jelenlegi műemlékvédelem, miközben a kövek szentségét hirdeti, képtelen megőrizni a valódi értékeket, arra pedig még kevésbé képes, hogy megőrizze a múlt szellemi örökségét, miközben XXI. századi színvonalú / technológiájú emberi környezet létrejöttét segíti.
Egy XIX. századi épületben nem biztos, sőt biztos, hogy nem az eredeti padlóburkolat, vagy ajtótok megőrzése lenne a fontos, hanem az a térkapcsolat, amely társadalmi változatosságot szolgált. A műemlékvédelem akkor lenne eredményes, ha a beruházót / felhasználót érdekeltté tenné abban, hogy az épület eredeti értékeit feltárja és megőrizze, miközben a lehető legteljesebb mértékben kiszolgálja a mai igényeket.
Konkrétan: amikor a műemlékesek a Gozsdu-udvar elegáns polgári lakásait és apró üzleteit hagyták átszabni egy “átlag”-igényre, ordenáré módon megnövelve a lakásszámot, hiába koncentráltak a homlokzati díszítések megőrzésére, totális romboláshoz nyújtottak kezet. Ha ezzel szemben a nagy polgári lakások és apró üzletecskék mai igényessége mellett tartottak volna ki, akkor egy olyan épületegyüttes rehabilitációját segítették volna elő, amely az egyedi igényességet segíti át új időkbe.
A mai műemlékvédelem megengedi, hogy az Operával szemben éveken át üresen rohadjon egy épület, de ha valaki fel akar újítani egy lakást, akkor képes a töredezett, használhatatlan padlóburkolatért “harcolni”.
A városi szövet nem attól lesz “szebb”, ha minden foghíjat párkánymagasság-illesztéssel beépítenek, hanem akkor, ha képes a városvezetés felmérni korunk igényeit a városi környezettel szemben, és a rehabilitáció ezt a célt szolgálja, nem feltétlenül építészeti, sok esetben kertépítészeti eszközökkel. Át kellene értelmezni a tűzfalak fogalmát, a kiszögelések és beugrások “átmenetiségét” -sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fordítani arra, hogy minél több, korszerűsíthető épületet felújítsanak, függetlenül attól, hogy valaki műemléknek nyilvánította, vagy sem.
A meglévő épületállomány felújítását ösztönző gazdasági lépések, például az, hogy a használt lakásokra nem kell vásárlási illetéket fizetni (míg az új lakásokra nem kell), növelhetné annak esélyét, hogy az arra érdemes épületek megújhodjanak.
Bonyolult és sokszor keserves építészeti feladat egy régi épület megújítása – talán kevesebb külső elismeréssel jár mint egy divatos formai megoldás, de emberek sokaságát örvendeztetheti meg, akár, mint használót, akár mint a humanizált városi környezetben járó-kelő embert.
Utólag elolvasva – talán félreérthető – ma a régi lakásokra vásárlási illetéket kell fizetni – 8 milliónál már 320 ezret, míg egy ugyanolyan áru új lakásnál nem kell. Ez az új építésnek kedvező diszkrimináció, míg a meglévő lakásállomány megújítását nem támogatja.
Vagyis az a poroszos módszer, hogy tilalomfák rengetegében kénytelen cselezni a honpolgár – régen idejét múlta. A rendeleteknek motiválniuk kellene a közösség számára előnyös döntéseket – esetünkben a meglévő városrészek megújhodását.
a március miatt. és igen, a vége is ott van, ha már a kezdés is…
a Clark Ádám téri hotel kapcsán: …igen, van, ahol cél- és emberszerűbb a “hiány”hagyás; pl. a foghíj alakja itt egyértelműen a hiány megtartásáért kiált. a hely kívánatos társa lehetne a Sikló alsó állomása előtti térnek; mindegyik (“)tűzfal(“) ritka kafa kilátást-látványt biztosít – max. egy romkocsma féle képzelhető el itt. a falakra felfutó, esetleg némi áthidalással bíró építmény – X vagy spirál, vagy bármi áttört; hirtelen: alul cukrászda, feljebb kávézó, aztán étterem, utána jazzkocsma, még egy kávézó – piákkal kombinálva, legfelül pedig – hát nem mozi. az au buborékos megoldást díjazzuk(!), de: minek megint még egy hotel???! alig kihasznált szállodák tömkelege után bírja ki a businessman, hogy étkezés közben nem látja majdnem ugyanazt, amit ~50m-rel magasabbról bármikor. értjük az idegenforgalom fontosságát, de hát Széchenyi kapcsán is észbe jut: ha a híd mindenkié, akkor legyen az ez a “sarok” is! vagy pl. falmászóhely
de ne legyen szálloda és ne legyen totális a beépítés!